Az élet koncertje

Figyelem az arcokat. A karmesterre szegezett tekintettel várnak. Készen. Most van a pillanat! És a sokféle hang csodás harmóniában csendül fel a különböző hangszerekből. Szeretem hallgatni őket. Ilyenkor feledésbe merül a munkahelyi félbemaradt feladat, a választ váró kérdés, az elvégzendő sürgős feladatok. S míg együtt szárnyalok a hangokkal, fürkészem a zenészek arcát. Igen, mindből ugyanaz sugárzik. Ugyanaz a lelkesedés, ugyanaz a mindent beleadás, ugyanaz a lendület. Mindegy, hogy hegedűvonó a kézben vagy kürtbillenytűn játszik az ujj, dobot üt a kar vagy fuvolát szólaltat meg a tüdő – ugyanaz: más és más alakban.

Így akarok én is élni – muzsikál bennem a gondolat a szárnyaló zenével. Mindegy, mit írt a partitúrára a Szerző, mindegy, hogy nem egyedül csak az én hangom száll a magasba – mindent beleadva játszani a részem! A harmóniába nekem is részem lehet. Úgy adhatom a legjobbat, a legtöbbet, ha a nekem kijelölt részt lelkiismeretesen végigjárom. Az életben is...

És zengnek a hangok csodás, egységes szimfóniában. Belefér sokféle hangszer, sokfajta ember, sokféle hivatás. Mindegyik egyedi. És mégis, összetartoznak. S a Mester keze alatt egységessé válik a sokféleség. Ettől szép, ettől jó, ettől összhang.

A részem kijelölve. A hangok keskeny ösvényen terülnek elém az úton. Szemem a Mesteren. Tekintete végigsimogat. Kezében a vezénylőpálca irányt mutat – határozottan, célegyenesen. Mindent a kezembe adott, amire szükségem lehet. A szolgálat rám vár. És int a Kéz. Ha a szemek nem is mind rám szegeződnek – játszom a részem. Hisz nem rólam szól a dal!

Nézem, nézem a zenészt még mindig. Lelkesedéssel szárnyal ő is a hangban, a dalban. Csak így lehet! Csak így érdemes! - dobban a szívem. Nézem a zenészt. Nem játszik a hangszeren – ő maga a zene...

Magamtól kérdezem, halkan, csendesen: Te tudsz így élni?