Fénysugár

Felhők között: parányi rés.
Besüt a fény az ablakon
- maroknyi fénysugár...
Felkeres.
Arcomba néz.
És jön velem.
Kisér.
(Letűnt az égről.)
Szivemben van.
Fénysugár.
Nemcsak maroknyi...

2007. február 28, Temesvár

Read more...

Egy (nem)(szokásos) (munka)nap...

Ma reggel, szokás szerint, a telefonom ébresztett. Vagyis próbált. Én meg meggyőzni akartam, hogy hagyjon még aludni. De ő kitartóan ébresztett. Újra meg újra. Pedig épp akkor volt a legédesebb az álom, szokás szerint. Végül - mi mást tehettem? Megadtam magam... Kikászálódtam az ágyból. Nem volt könnyű, főleg mikor az ember szokástól eltérően szabadnap után van. Mint például én.

Nem részletezem a kora reggeli teendőket. A szokásosakat...

Végül hamar összekapkodtam a vinnivalókat (és nem maradt itthon semmi létfontosságú dolog!) és elindultam. Apummal, mint reggelként az utóbbi időben. Együtt a buszmegálló felé. Ugyanis együtt szoktunk menni a munkába. Mármint az első busszal. Mert én kettővel megyek.

Elképesztően hamar beértem. A gép elé. Rendszeres időközönként jelszót kell cserélni. Mint például ma. És tiszta véletlenül, épp ma kellett egy újabb verzióját felinstalálni az ablakoknak. Vagyis a windowsnak. Szóval ahelyett, hogy az elmúlt napok alatt felgyűlt fontos - sürgős maileket olvassam, ilyen fontos apróságokkal teltek az első percek. Volt belőlük jónéhány.

De ugye, az idő drága, igy mig a gépem számomra használhatatlan volt, munkatársnőmmel az utóbbi napok eseményeit tárgyaltuk meg. Vagyis a hétvégét. Ami számomra 4 napos volt :) És szokás szerint, problémák voltak, persze, hogy péntek délután :D Még jó, hogy nem voltam munkában...

Szóval, végre túl voltam ezeken a kezdő akadályokon. Mindkét gépem használható volt. Mert annyi van belőle. Amin dolgozom állandóan, mármint. Igy nekifoghattam olvasni. A maileket, persze. Nem is volt feltűnően sok. És természetesen a közelgő megbeszélésre kellett raportot küldenem. Majdnem elfelejtettem - nem csoda...

A megbeszélés kellemes volt. Beszámoltam az elmúlt napok tevékenységeiről. Vagyis arról, amit nem csináltam. Pontosabban hogy képzésen voltam. Meg szabadságon. Meg azért munkában is. És elintéztem egy pár fontos - sürgős dolgot. Tényleg. :)

Aztán egyik korgó gyomrú munkatársam ajánlatára ebédelni mentünk. 11 óra után. Mert persze 20 perc kellett, mig a csapat összeállt :) És nekem nagyon az volt az érzésem, hogy hétfő van. De persze kedd volt. Vagyis van :) Erről felvilágositottak a többiek. (Megjegyzem, hogy ez szokásos kérdés nálunk. Valaki mindig elnézi a napokat. És teljes meggyőződéssel vannak általában csütörtökön, hogy péntek van :D Ritkán forditva is :) )

Ebéd után aztán végre nekiláttam én is valami olyasmit is tenni, aminek több látszatja is van. A munkában persze. Egy kijavitott hibát teszteltem. Működött. Rendesen. És újabb hibát találtam. Ezúttal nem az én részemen. Még jó :)

De kedves munkatársaim gondoskodtak arról, hogy ne örüljek túl nagyon. Vagy túl sokáig. Találtak ők nekem hibát. Vagyis amit én kell majd kijavitsak. Vagy megjavitsak. Szóval nem fogok unatkozni. :)

A legfontosabb eseményekről is értesültem. Mint rendesen. Ugyanis a többiek megbeszélik. Vagy beszélnek róla. Vagy elküldik, hogy én is olvassam. Nemcsak én mármint, hanem mind. Ebben az az előny, hogy a legfontosabb, legérdekfeszitőbb dolgok eljutnak hozzám is. De nem kell nekem minden újságot végigböngésznem ehhez :D Egész jó :)

Igy telt el az idő. Közben igyekeztem nem elfeledkezni magamról, illetve belefelejtkezni a munkába. Ugyanis kedd. Vagyis ifi.

Ez alkalommal gyalog mentem a gyüliig. Nem is volt rossz. Hűvöskés, de kellemes idő volt. Profi volt sétálni. Tényleg :) Ajánlom másnak is! Máskor is!

Ahogy beléptem az udvarra, egy érdekes dolgon akadt meg a szemem. Egy dión mármint. Rendes dió volt. Februárban. A fán. Hogy pontosabb legyek, egy odúban. Vagyis egy üregben. Ahol valamikor régen egy vastagabb faág volt. Amit kivágtak.

Szóval ifin - a társaság nagy része korcsolyázni ment. Igy az ifit elhalasztottuk szombatra. Kivételesen. Az úton hazafele már hideg volt. Pedig nem a korcsolyázás után jöttem.

Amint a megállóba értem, hamarosan megjött a busz is. Kedves volt tőle. A középső ajtónál kivételesen egy utca-ember ült a lépcsőn. Rendületlenül. Szerintem csak a melegben akart lenni. Mert nem szállt le. Sehol. Legalábbis ameddig én a buszon utaztam.

Egy kevés gyaloglás várt még rám. Felfrissitő a hidegre forduló időben. Igy értem haza. Ma. Este.

Na jó, ennyi elég a mai napból. Az este azért még nem ért véget... :)

Read more...

Ki vagy?

Aki voltál
s
aki lehetsz,
akivé leszel
a VAGY után

2007. február 26, Temesvár

Read more...

Mindenkor örüljetek...

Ma van 5 éve a balesetemnek... Isten velem van azóta is. Ezeket a sorokat akkor irtam, de aktuálisak...

Mindenkor örüljetek!

Börtönből írták:
„Örüljetek az Úrban mindenkor”
Fehér kórházi ágyamon
jutottak eszembe e sorok:
„Örüljetek... ismét mondom
örüljetek”
E falakon kívül rohan az Élet.
Mi is sodródunk vele,
észre se vesszük, ahogy
futnak a napok,
s nekünk nincs, jaj,
nincs időnk örülni.
Vár a munka, a barátok,
az elkezdett levél,
a be nem fejezett takarítás,
a ki tudja, mi minden.
Nincs időnk örülni semminek,
hisz rohanás az élet
és drága az idő.

„Örüljetek az Úrban...”
Kórházban fekve
kóstolgatom e szavakat
s belémhasít a „MINDENKOR”.
Lehetetlent kérnél tőlem, Uram?
Örülni most, e fájdalmak
között is?

Kezed védett eddig is.
Célod van ezekkel a
percekkel is.
S míg a következő
lépést meg nem mutatod,
ezt a leckét tanulgatom
e kórházi ágyon, Uram:
„Örüljetek az Úrban
MINDENKOR,
ismét mondom:
ÖRÜLJETEK!”

2002 február 18

Read more...

Pedig mi azt hittük...

Bár az év már több, mint egy hónapja elkezdődött, gondolom, aktuális még...

Pedig mi azt hittük...

Új évben, mint új nap reggelén – indulunk az útra, mint régen, ketten, Emmaus felé. Csak épp az úticélunk más. Vagy mégsem? Saját kis Emmausunk vár s mi baktatunk felé szomorúan, megvalósulatlannak látszó vágyaink terhe alatt. Ó igen, idézzük magunkban újra a múltat... Felrémlik még talán a gyermekkori rózsaszín álmok bucka a napsütésben. Boldog várakozásunk is, mely a valóraválást leste, fiatal lelkesedésünk, hogy hátha, mégis...
Mára nem maradt más belőle, csak egy fájó, nehéz “Pedig mi azt hittük...”, “Ó, mi abban reménykedtünk”. Árnyékok takarják már a szép, boldogságot igérő vágyat. És megyünk... egyedül talán. Lehajtott fejjel rójuk az utat – merre is? Amerre visz. S közben fel-felemlitjük egymás előtt, hogy nem sikerült, nincs már remény...
De közben – valaki ránkköszön. Rákérdez horgasztott fejünkre, nehéz szivünkre. Észrevétlen is ömlik belőlünk a szó. Ő pedig kisér az úton. Lassan-lassan felnyitja szemünk. Rámutat nélküle szövögetett terveink szakadozó fonalára. Kopottas, örömöt igérő pillanatok helyett valami mást kinál – valami sokkal értékesebbet – Őt magát... Más fénybe helyez mindent. Felnyitja szemünk a reményre. Öröm bújkál már körülöttünk, madárdal csendül, élet pezsdül. S közben észre sem vesszük, amint megérkezünk. S Ő búcsúzni készül...
Maradj – Te, ki felnyitod tekintetünk s a “pedig mi azt hittük...”-ről magad felé emeled. Jöjj velünk tovább! Az út még nem ért véget. Engedd meglátni terveid szépségét. Hogy ne saját elképzeléseink foglyaiként éljünk. Hisz új év van. Új reménnyel engedj továbbmennünk. S te jöjj, maradj velünk!

Read more...

Ma reggel...

... a felkelo nap sugarai kisertek az uton, bar az eget felhok boritottak. A sarga feny bevilagitott a kis utcacskakba, bevilagitottak az ablakokon, visszaverodve onnan...

Read more...