Pedig mi azt hittük...

Bár az év már több, mint egy hónapja elkezdődött, gondolom, aktuális még...

Pedig mi azt hittük...

Új évben, mint új nap reggelén – indulunk az útra, mint régen, ketten, Emmaus felé. Csak épp az úticélunk más. Vagy mégsem? Saját kis Emmausunk vár s mi baktatunk felé szomorúan, megvalósulatlannak látszó vágyaink terhe alatt. Ó igen, idézzük magunkban újra a múltat... Felrémlik még talán a gyermekkori rózsaszín álmok bucka a napsütésben. Boldog várakozásunk is, mely a valóraválást leste, fiatal lelkesedésünk, hogy hátha, mégis...
Mára nem maradt más belőle, csak egy fájó, nehéz “Pedig mi azt hittük...”, “Ó, mi abban reménykedtünk”. Árnyékok takarják már a szép, boldogságot igérő vágyat. És megyünk... egyedül talán. Lehajtott fejjel rójuk az utat – merre is? Amerre visz. S közben fel-felemlitjük egymás előtt, hogy nem sikerült, nincs már remény...
De közben – valaki ránkköszön. Rákérdez horgasztott fejünkre, nehéz szivünkre. Észrevétlen is ömlik belőlünk a szó. Ő pedig kisér az úton. Lassan-lassan felnyitja szemünk. Rámutat nélküle szövögetett terveink szakadozó fonalára. Kopottas, örömöt igérő pillanatok helyett valami mást kinál – valami sokkal értékesebbet – Őt magát... Más fénybe helyez mindent. Felnyitja szemünk a reményre. Öröm bújkál már körülöttünk, madárdal csendül, élet pezsdül. S közben észre sem vesszük, amint megérkezünk. S Ő búcsúzni készül...
Maradj – Te, ki felnyitod tekintetünk s a “pedig mi azt hittük...”-ről magad felé emeled. Jöjj velünk tovább! Az út még nem ért véget. Engedd meglátni terveid szépségét. Hogy ne saját elképzeléseink foglyaiként éljünk. Hisz új év van. Új reménnyel engedj továbbmennünk. S te jöjj, maradj velünk!