Úgy látszik

ide lassan már csak heti rendszerességgel írok :D nem akarattal, csak épp így sikerül. még nem adtam fel a reményt, hogy lesz még lazább is az élet körülöttem (ugye a remény hal meg utoljára), de most újra sürgés-forgás van errefelé. lista lista mellett, lassan már reggelenként be kell osszam az időmet a délutánra, hogy nehogy valami kimaradjon. na de eleget irogattam mostanában arról, hogy mennyi tennivalóm van :)
az életben vannak apró örömök is. mint például egy napsütéses reggel. meg hóvirág csodálása a kertben. vagy az a leírhatatlan érzés, hogy valami olyat kaptam, amilyennél megfelelőbbet álmodni sem tudhattam volna, mert ez pont nekem való - hiába, aki adta, Ő ismer a legjobban :). ja, meg a nite, ez vajon milyen virág lesz rácsodálkozás a földből kibújó zöld száracskák láttán.
meg egy jó beszélgetés tiniórán. néhány perces belemélyülés egy könyvbe. a szinek harmóniájára való rácsodálkozás és az érzés, hogy megérte. meg a segítségadás. meg a beszélgetések. meg az élettel teli napsütés figyelése az ablakon keresztül, miközben eltölt az öröm, élet érzése, hogy tavasz van és tele élettel minden és hirtelen szárnyakat kap az ember lánya s már nem is a listáit böngészi, hanem lelkesedéssel és erővel tele vág neki a napi teendőknek, hisz erre valók a percek, amiket kapott. s főleg, miután a lelke szárnyakat kap a reggeli igéktől és megfürdik a szeretetben és bíztatásban, hogy nem csak erről a harcokkal teli, reményekkel csipkézett napokról szól az élet, hanem ennél sokkal, de sokkal többről...

a napokban olvastam, bennem megmaradt, igaz a fordítás és a saját szavaimmal idézem most azt, amit Teréz anya mondott: Isten soha nem ad nagyobb terhet, mint amit el tudunk bírni. Néha azt kívánom, bárcsak ne gondoljon ilyen erősnek...