Mostanában

egyre kellemesebb hazajönni. félreértés ne essék, megmagyarázom. persze, szeretem a munkámat, de azért elég a napi "rendes adag", szóval jólesik eljönni is. és aztán a múlt héten figyeltem meg, hogy nini, amolyan félvilág van még. vagy már. s a sötéthez szokott szemem jókedvűen falta a fényt.
aztán ma meg... a napsugár - csak úgy - benézett az ablakon, s a falon felejtette magát. csoda hát, hogy csak úgy szedtem a lábam kifelé, mikor mégis meggondolta magát s távozott?
a sárgaság már apadt a házak mögött s a színes csíkokat csak lassan váltotta fel az égen a szürkeség. a hold már felleselkedett a házak fölé, de még nem diadalmaskodhatott, éppen csak meghúzta magát. a fagy még lehet leöli a sarkok mögött bújkáló tavaszt, de olyan sétakedvet adott ma estére, hogy csak! neki is vágtam s csak élveztem az elmúlt napokból még kitartó kellemes hőmérsékletet.
később, a hold tagadhatatlan büszkeséggel uralta a feketeséget s fitymálva nézte le az oszlopokra tűzdelt kivilágítást.
hiába azonban, engem magába bolondított a korai tavasz s úgy látszik, az ihletet is utánam küldte, mert íme, a szavak is kéretlen könnyűséggel bújnak ki belőlem...
a hazaérkezés csak olyan szokásos volt - sötét és műfény.
holnapra esőt mondanak, de hát kit érdekel?