A koben maradt angyal

Ma reggel várt ez az üzenet emailben:

Ritka ember volt. Mûveltségét, tudása kincseit olyan alázattal osztogatta, hogy senkit nem zsugorított vele, csak ajándékozott, és õ köszönte meg, ha elfogadták. Magáról nagyon ritkán beszélt. Ám úgy tudott kérdezni, hogy válasz helyett vallani kellett, s õ sosem fáradt el a hallgatásba. Figyelt és azt is megértette, amivel nem értett egyet, anélkül, hogy cinkosságot vállalt volna.
Nem sokkal harmadik szívinfarktusa elõtt, ami elvitte, hosszas faggatásomra elárulta, hogy diákkora óta naplót vezet. Nem vele történt eseményekrõl, hanem arról, hogy azok mit váltottak ki belõle és változtattak meg benne jóvégre.
-Az utóbbi években- mondta szomorkás mosollyal- az év vége felé, vagy az újév elején, néhány oldalon summázom eltelt esztendõmet, s azt veszem észre, hogy egyre inkább nem az fáj, ami történt velem, nem a sebzõ szavak és fájó sebek emlékei, hanem az, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg.
Elhallgatott, a szõnyeg mintáit nézegette, majd így folytatta:
-Már tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem olvasok el, tájak, amelyeket nem láthatok, folyók és tengerek, amelyeken sosem hajózom; nyelvek, amelyeket ezután sem értek, emberek, akikkel nem foghatok kezet, nem válthatok velük szót, és gondolatok, amelyeket már nem gondolhatok végig. Úgy halok meg, mint apám.
-Nem ismertem- mondtam csöndesen, hogy apjára emlékezésében meg ne zavarjam.
-Kõfaragó volt, és azt hiszem, olykor szobrásznak álmodta magát- idézte merengve a múltat-, kertje eldugott sarkában fáktól és bokroktól eltakarta, maga tákolta fészerben éveken át hatalmas szürke kõtömböt faragott. Azt mondta, saját sírköve lesz. Olykor, ha nem volt otthon, odalopakodtam és belestem a deszkatákolmány hasadékain, mert az ajtaját belakatolta. Angyalalakot faragott a kõbe. Alulról fölfelé. Máig sem tudom miért, így kezdte el. Az angyal lábfejét, saruját, ruhája redõit, alakját aprólékos gonddal kivéste már, amikor utoljára láttam a szobrot, de az arcával elakadhatott. Annak csak a körvonalai látszottak; az angyal szárnyai bent maradtak a szürke kõben. Így halt meg apám. Vésõit és kalapácsát ott találtuk a befejezetlen szobor lábai elõtt!
Felnézett a szõnyeg mintáiról, s annyit mondott még, inkább csak magának:
-Azt hiszem, félig készen én is bent maradok a szürke kõben.

Barátom sírján, amelyben apja is fekszik, ez a kõben maradt, félig kész angyal áll, talpazatán kettõjük neve, alatta kétszer két évszám között egy-egy kötõjel. Egyszer megjegyezte:
-Ennyi az élet, két évszám között arasznyi vonal.
Éveken át, még álmaimban is megjelent ez a kõben maradt, szürke angyal.

A félbenmaradottság, az el nem készültség, a befejezetlenség szimbólumaként. Tudom, ennek a kínja másokat is megkísért. Ezért válik számtalan serdülõ narkóssá, vagy dobja el életét. Ha nem lehet önmagunkat befejezni, minek elkezdeni? 'Kikészülnek', mert nem hiszik, hogy elkészülhetnek, hogy azzá lehetnek, akivé lenni szeretnének. Nem egy középkorú ezért alkoholista. Sok ember ezért depressziós. Telnek, múlnak az évek, 'kötõjelük' egyre közelebb ér a második évszámhoz, s életük csak múlik, ám nem telik meg megvalósított önmagukkal, bent maradnak a szürke kõben.
Bent maradunk?
Kinyilatkoztatásnak hatott rám, amikor felfedeztem a Filippi 1:6. versét: 'Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára'. Kopernikuszi fordulattá vált számomra.
Azért írtam meg, mert másokkal is megtörténhet ugyanez.
E páli vallomás megértése óta magam is meg vagyok gyõzõdve, hogy nem csak én munkálkodom magamon, s hogy Gazdánk nem végez félmunkát. Õ nem kontár s nem fárad belém. Belénk. Egészen elvégzi rajtunk, amire nekünk nem futja- két évszám között- erõnkbõl, idõnkbõl, türelmünkbõl, s ha életünket Tõle vissza nem lopjuk: minden felesleget lefarag rólunk és kifarag bennünket a Mester-Krisztus Jézus napjára.
Ma már nem álmodom a fészer szürke angyalával.

Kõben maradt élet

Kudarcok, hibák egyre tornyosulnak,
S egy nagy kõ az életem.
A Mester keze a vésõvel farag-farag,
De ellene áll olykor makacs énem.

A helyrehozhatatlan hibák
Marják kõszívemet.
A Mester farag-farag,
Már szilárd az alap.

Csalódások tõrként szúrják
Sajgó szívemet.
A Mester ismét vésõt vesz,
Már kész a láb, a test.

A kezem, Uram.
A kezem még a kõben van.
Ragaszkodik sok értéktelen,
Szemet gyönyörködtetõ
Szemét-kincshez.

Már megint lázadok,
Csapkodok magam körül.
Nem engedem, hogy formálj,
Vádolom a kudarcokért
Magam kegyetlenül.

Magamra nézek, kõ mindenem.
Mesterem formálj, faragd le a felesleget.
Lehelj életet kõvé dermedt testembe.
Õrizz meg, hogy ellent ne álljak vésõdnek,
S így ne maradjon kõben a testem- élettelen.