A koben maradt angyal

>> 2005. március 22.

Ma reggel várt ez az üzenet emailben:

Ritka ember volt. Mûveltségét, tudása kincseit olyan alázattal osztogatta, hogy senkit nem zsugorított vele, csak ajándékozott, és õ köszönte meg, ha elfogadták. Magáról nagyon ritkán beszélt. Ám úgy tudott kérdezni, hogy válasz helyett vallani kellett, s õ sosem fáradt el a hallgatásba. Figyelt és azt is megértette, amivel nem értett egyet, anélkül, hogy cinkosságot vállalt volna.
Nem sokkal harmadik szívinfarktusa elõtt, ami elvitte, hosszas faggatásomra elárulta, hogy diákkora óta naplót vezet. Nem vele történt eseményekrõl, hanem arról, hogy azok mit váltottak ki belõle és változtattak meg benne jóvégre.
-Az utóbbi években- mondta szomorkás mosollyal- az év vége felé, vagy az újév elején, néhány oldalon summázom eltelt esztendõmet, s azt veszem észre, hogy egyre inkább nem az fáj, ami történt velem, nem a sebzõ szavak és fájó sebek emlékei, hanem az, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg.
Elhallgatott, a szõnyeg mintáit nézegette, majd így folytatta:
-Már tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem olvasok el, tájak, amelyeket nem láthatok, folyók és tengerek, amelyeken sosem hajózom; nyelvek, amelyeket ezután sem értek, emberek, akikkel nem foghatok kezet, nem válthatok velük szót, és gondolatok, amelyeket már nem gondolhatok végig. Úgy halok meg, mint apám.
-Nem ismertem- mondtam csöndesen, hogy apjára emlékezésében meg ne zavarjam.
-Kõfaragó volt, és azt hiszem, olykor szobrásznak álmodta magát- idézte merengve a múltat-, kertje eldugott sarkában fáktól és bokroktól eltakarta, maga tákolta fészerben éveken át hatalmas szürke kõtömböt faragott. Azt mondta, saját sírköve lesz. Olykor, ha nem volt otthon, odalopakodtam és belestem a deszkatákolmány hasadékain, mert az ajtaját belakatolta. Angyalalakot faragott a kõbe. Alulról fölfelé. Máig sem tudom miért, így kezdte el. Az angyal lábfejét, saruját, ruhája redõit, alakját aprólékos gonddal kivéste már, amikor utoljára láttam a szobrot, de az arcával elakadhatott. Annak csak a körvonalai látszottak; az angyal szárnyai bent maradtak a szürke kõben. Így halt meg apám. Vésõit és kalapácsát ott találtuk a befejezetlen szobor lábai elõtt!
Felnézett a szõnyeg mintáiról, s annyit mondott még, inkább csak magának:
-Azt hiszem, félig készen én is bent maradok a szürke kõben.

Barátom sírján, amelyben apja is fekszik, ez a kõben maradt, félig kész angyal áll, talpazatán kettõjük neve, alatta kétszer két évszám között egy-egy kötõjel. Egyszer megjegyezte:
-Ennyi az élet, két évszám között arasznyi vonal.
Éveken át, még álmaimban is megjelent ez a kõben maradt, szürke angyal.

A félbenmaradottság, az el nem készültség, a befejezetlenség szimbólumaként. Tudom, ennek a kínja másokat is megkísért. Ezért válik számtalan serdülõ narkóssá, vagy dobja el életét. Ha nem lehet önmagunkat befejezni, minek elkezdeni? 'Kikészülnek', mert nem hiszik, hogy elkészülhetnek, hogy azzá lehetnek, akivé lenni szeretnének. Nem egy középkorú ezért alkoholista. Sok ember ezért depressziós. Telnek, múlnak az évek, 'kötõjelük' egyre közelebb ér a második évszámhoz, s életük csak múlik, ám nem telik meg megvalósított önmagukkal, bent maradnak a szürke kõben.
Bent maradunk?
Kinyilatkoztatásnak hatott rám, amikor felfedeztem a Filippi 1:6. versét: 'Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára'. Kopernikuszi fordulattá vált számomra.
Azért írtam meg, mert másokkal is megtörténhet ugyanez.
E páli vallomás megértése óta magam is meg vagyok gyõzõdve, hogy nem csak én munkálkodom magamon, s hogy Gazdánk nem végez félmunkát. Õ nem kontár s nem fárad belém. Belénk. Egészen elvégzi rajtunk, amire nekünk nem futja- két évszám között- erõnkbõl, idõnkbõl, türelmünkbõl, s ha életünket Tõle vissza nem lopjuk: minden felesleget lefarag rólunk és kifarag bennünket a Mester-Krisztus Jézus napjára.
Ma már nem álmodom a fészer szürke angyalával.

Kõben maradt élet

Kudarcok, hibák egyre tornyosulnak,
S egy nagy kõ az életem.
A Mester keze a vésõvel farag-farag,
De ellene áll olykor makacs énem.

A helyrehozhatatlan hibák
Marják kõszívemet.
A Mester farag-farag,
Már szilárd az alap.

Csalódások tõrként szúrják
Sajgó szívemet.
A Mester ismét vésõt vesz,
Már kész a láb, a test.

A kezem, Uram.
A kezem még a kõben van.
Ragaszkodik sok értéktelen,
Szemet gyönyörködtetõ
Szemét-kincshez.

Már megint lázadok,
Csapkodok magam körül.
Nem engedem, hogy formálj,
Vádolom a kudarcokért
Magam kegyetlenül.

Magamra nézek, kõ mindenem.
Mesterem formálj, faragd le a felesleget.
Lehelj életet kõvé dermedt testembe.
Õrizz meg, hogy ellent ne álljak vésõdnek,
S így ne maradjon kõben a testem- élettelen.

Read more...

Elmélkedés

>> 2005. március 21.

Ma nagyon szórakozott vagyok. Nem tudok koncentrálni semmire, pedig olvasnom kellene valami dokumentációt, de egyszerűen nem tudok figyelni rá. Nézem a monitort és azon kapom magam, hogy máshol járok (gondolatban, persze), és hosszú ideje nem olvastam egy sort sem. Lassan összeszedem magam és megpróbálok újra figyelni a munkámra, de nem sokáig sikerül... Szerencsére a németeknek is húsvét közeledik, és nem sok munka van...
Aztán elkezdtem zenét hallgatni. Ez persze nem segit, hogy könnyebben koncentráljak most, de legalább a látszat igy az...

Az emberi lélek összerkuszált ösvényein elmélkedem. Vagyis a magamén. Vagy magamon? Apró kis események, történések feltudják boritani az ember biztosnak hitt egyensúlyát. Nos, ilyen helyzetben bizony feltevődik az emberben néhány kérdés... és megkezdődik a válaszkeresés hosszú és nehéz útja.

Lassan telik ez a nap. Rég volt ilyen nehéz munkanapom, mikor nem találtam a helyem és nem tudtam koncentrálni.
Szinte hihetetlen, hogy még csak ennyi az idő. Az az érzésem, hogy már péntek van, jön a hétvége, pedig még csak hétfő kora délután van...
Próbálom meggyőzni magam, hogy ideje összeszedjem magam, remélem előbb vagy utóbb lesz sikere!

Read more...

Tavaszodik

>> 2005. március 17.

Érdekes megfigyelni, ahogy egyik napról a másikra lekerül az emberek többségéről a nagykabát..
Ma igazi tavaszi hangulat van, most jöttem vissza az ebédszünetből. Egyik munkatársam a nyitott ablakhoz ment (ami amúgy mellettem van), kinézett es kijelentette, hogy szivesen strandolna, amit természetesen más eggyetértő hangok követtek több munkatársam részéről, akik úgyszintén álmodozó hangulatban vannak. Nem is csoda, kint süt a nap, kellemes az idő, mi pedig egész nap itt ülünk bent és melegszünk a számitógépeink mellett... de ez az élet...
Különben elég lezser most a munka - nemsokára azonban már nem lesz az! Közben már várom a konfit, amikor egy csomó rég nem látott emberkével találkozhatom majd!

Read more...

Kis törpék

>> 2005. március 15.

Ma ebédszünetben sürgős elintéznivalóm akadt a városban. Igy sikerült több kisemberkét látnom, persze anyuka vagy nagyszülő kiséretében.
Egyikükkel a bankban találkoztam. Aranyos volt, ahogy narancsssárga sapkája alól kikandikáltak szőke fürtjei, kék szeme ragyogott. Aztán mindenképp kiváncsi volt a nénire, akivel az anyuka tárgyalt, igy megfogódzkodott a korlátban - amit mintha pont az ő méretére készitettek volna - lábujjhegyre állt (meg kell jegyezni, hogy kinyújtott nyakkal próbálkozott, de majd hanyatt vágódott), sajnos sikertelenül.
De NEM ADTA FEL!!!
Megkerülte az anyukáját, ott már jobb kilátás volt, és szembenézett a nénivel. Annak mosolyára egyszerűen reagált: elbújt az anyuka mögé...
Ezek a kisemberek hoznak mosolyt arcunkra.

Read more...

Elvárások

>> 2005. március 10.

A társadalom, amiben élünk, tele van elvárásokkal. Előirja mi a "helyes", és érdekes módon, mi el is hisszük...
Sajnos még akkor is megtörténik ez, amikor mi alapjában véve nem értünk egyet a társadalommal. Azon kapjuk magunkat, hogy rosszul érezzük magunkat saját bőrünkben, mert nem felelünk meg az elvárásoknak - pedig tudjuk, hogy nem felelhetünk meg...
Azt hiszem, az orvosság ilyenkor az, hogy tudatositsuk magunkban: kinek akarunk megfelelni... elveinknek vagy pedig a társadalomnak...

Read more...

Sünike

>> 2005. március 8.

Néha az ember olyan, mint egy tüskés süni. Ha hozzáérnek, szúr... (na persze nem feltétlenül a reggeli zsúfoltságra kell gondolni, ami már természetes buszon, villamoson). S néha maga sem tudja, miért. Talán ez a legkellemetlenebb...
Már magam sem tudtam, mit kezdjek magammal, tüskéimmel, amikkel akaratlanul is össze-vissza szúrkáltam a körülöttem levőket. Igy hát leültem a Biblia mellé... Aztán ott csendben, észrevétlenül kihulltak a tüskék. Mind...

Read more...

  © Blog Design by Simply Fabulous Blogger Templates

Back to TOP