Aznap minden a megszokott volt, Barnabás mégis furcsán érezte magát. Reggel éppúgy nyitotta ki a szemét, mint máskor, mégis úgy érezte, hogy nem ébredt fel igazán. Kipislogott az ablakon: kint borús volt az ég. Az ágy azt mondta:
- Ne kelj fel, Barnabás, ma ne kelj fel, teljesen fölösleges felkelni. Ma nem kell menned óvodába.
Barnabás elgondolkozott. Csakugyan: miért is menne ma óvodába? De akkor bejött Anya:
- Banabás, kelj fel! - mondta. És Barnabás felkelt, bár semmi kedve nem volt hozzá.
- Tudod mit? Ma ne reggelizz! - mondta neki az asztal. A kakaó kiloccsant a kistányérra, bosszantani akarta.
- Egyél! - mondta Anya. És Barnabás evett, bár semmi étvágya nem volt.
Aztán a villamosra vártak. A szerelvény, amikor megérkezett, azt mondta Barnabásnak:
- Ide figyelj, Barnabás. Ma nem is mgyek az óvoda felé. Semmi értelme, hogy felülj rám. Kérd meg Anyát, vigyen inkább az állatkertbe.
- Gyerünk - mondta Anya, és felemelte Barnabást. Barnabás kapálózott, de hiába, máris fent voltak a peronon. Azért még megkockáztatta:
- Anya, vigyél inkább az állatkertbe...
De - milyen furcsa-, Anya nem is hallotta.
Az óvónéni rámosolygott Barnabásra, mikor megérkeztek. De Barnabás csak állt komoran.
- Tudod mit, Barnabás? - nézett mélyen a szemébe az óvónéni. - Gondolkozz rajta: mit felejtettél el?
De Barnabás nem tudott rájönni, mi volt az, amit a mai napon elfelejtett. Anya elment, ő pedig egyre szomorúbb volt: érezte, hogy nagyon hiányzik valami.
- Ronts el nyugodtan! - mondta neki a kisautó, amire pedig mindig vigyázott, mert annyira szeretett játszani vele. Barnabás elrontotta a kisautót.
Aztán, mikor Zsuzsanna átszaladt a másik terembe, a kisszék azt súgta neki:
- Állj fel rám, akkor eléred a reteszt. Zárd be Zsuzsannát!
Barnabás habozás nélkül felállt a kisszékre, bezárta Zsuzsannát. Zsuzsanna sirt, az óvónéni a fejét csóválta, kiengedte a kislányt, és szomorúan nézett végig Barnabáson.
- Most mondom masodszor, Barnabás: gondolkozz, mit felejtettél ma el?
De Barnabásnak semmi sem jutott eszébe...
Aztán érte jött Anya.
- Pecsételj le! - mondta az abrosz délben. Barnabás lepecsételte.
- Ne aludj délután! - mondta az ágy. És Barnabás nem aludt.
Igy zajlott le az élet egész nap, Anya szomorú volt és fáradt.
- Barnabás - mondta ő is -, azt hiszem, elfelejtettél valamit.
De Banabás most sem tudta, hogy mit.
Aztán este lett. Barnabás hiába várta, hogy Anya mesét mondjon. Hiába várta, hogy a párna engedelmesen a feje alá simuljon. És akkor csakugyan gondolkodni kezdett.
- Mit is felejtettem el?
Sokáig-sokáig töprengett. Már nagyon késő lehetett, amikor eszábe jutott: hát persze, ez az! Elfelejtett mosolyogni.
És akkor elaludt. Másnap mosolyogva ébredt. Anya visszamosolygott. Az ágy azt mondta:
- Indulás, szép idő va, siess az óvodába.
Megitta a kakaót, nem loccsant ki. A villamos azt csilingelte:
- Egy kis türelem, máris jövök, épp kanyarodok. Látod, itt is vagyok már. Szállj fel gyorsan. Tessék, foglalj helyet!
Az óvónéni megsimogatta:
- Úgy látom, eszedbe jutott, mit felejtettél el tegnap.
Barnabás lehajtotta a fejét, de nevetett.
És Anya, mielőtt elment, megigérte, hogy délután elviszi az állatkertbe. Aztán Zsuzsannával ketten megjavitották a kisautót. Zsuzsanna is kacagott, hangosan, jókedvűen, és Barnabás elhatározta, hogy ezentúl sosem fog megfeledkezni a nevetésről. Mert úgy látszik, a nevetés a legfontosabb dolog az egész világon.
u.i. Anitának olvastam fel ezt ma délben...
Read more...
