Vannak pillanatok,

mikor az ember úgy érzi, nem is kell több a boldogsághoz, csak az a pillanat, mikor az égen sötétlő irka-firka nyomok alatt észreveszi a narancs-vörös felhőaljba szúró szomszéd falu templomtorony-sziluettjét. és a szabadság, szárnyalás boldog harmóniájába mintha nem is férne több, semmi bele... és hazaérve, a tücsköket hallva, kaput nyitva, csomagolva megfordul fejében a gondolat, hogy talán, mégse elég...
odabent vár a kérdés, nekem szegeződik s a mosoly választ is ad már...
apró kismacskák gondtalan, önfeledt játékát csodáltam pillanatra a kerítésen túl, majd a kis akrobata kerítésmászó mutatványát jutalmaztam elismerő szavakkal...
kilépek az estbe, az éj elnyeli az eget is lassan, odafent csillagok gyúlnak tücsökzenétől kísérve. korgyolgatom a turmixitalom, hallgatom a távolt s a csendet és mintha tudnám is már, hogy a boldogság valahol belül van mégis...

mondd, kedvesem: hoztál-e napsugárt?