Ó, sokmindent

akartam én írni az elmúlt kb. 2 7 alatt, csak épp nem sikerült. ennek fő oka, hogy épp az eperérés ideje van - akarom mondani volt- , legalábbis a kertem helyzetjelentése ez, így a "szabadidőm" nagy részét a termés betakarításával, szortírozásával, pucolásával, mosásával töltöttem. érthető, nem?
időközben a kocsim meggyógyult, juhééé, már nem kell töltögetni bele egyre-másra az olajat. kétszeres haszon: nyugodtan mehetek vele, nem kell folyton ellenőrizgetni, kettő meg: megmarad az olaj ára. nem beszélek persze a javításra költött csinos kis összegről. az nem maradt meg - nekem. de kicsit jártam busszal is. és akkor még nem volt éppen ekkora hőség...

más:
azon gondolkodom - bocsánat a kemény megfogalmazásért -, hogy az ember (lánya, ebben az esetben - akinek nem inge, ne vegye magára) mennyire elistentelenedik a városi életben. merthogy munka->fizetés->megvesz mindent a hiper-szuper márketből, aztán elfogyasztja és kész. igazából ez annyira természetes volt egészen addig, míg a közelmúlt napokban rá nem jöttem, hogy nem is annyira egyszerűek a dolgok. mert ugyebár - ha a kertben ténykedik az ember lánya, akkor biza rájön, hogy ami terem, nem a saját ügyességünk eredménye. mert kegyelem az eső, a termés gazdagsága, hogy nem veri el a jégeső, ragya, nem szárad le, nem lesz mindenféle kártevők áldozata. hirtelen meglep az Istenre utaltságunk érzése, a betonrengetegben ismeretlen, idegen érzés, a tehetetlenség, hogy nem a mi jóságunk, érdemünk szerint terem a kert, hanem egyedül az Ő gondoskodása, áldása, kegyelme telíti meg egyre-másra a tálakat. és a hála már nem is annyira távoli, elméleti érzés lesz ezek után, hanem valami nagyon is kézzelfogható, tapasztalható mély leborulás...