Húsvét-nyom...

tegnap este a gyerekek (is) szolgáltak. különösen a kiscsoport szolgálata maradt meg bennem, abból is egy mozzanat: az utolsó ének, amikor a kisebbik unokahúgomnak szóló biztatásra a kisöccse reagált nagyon élénken - tele torokból, hangosan énekelte, hogy "értem is..."
vajon én tudok-e ennyire mindent-beleadva szolgálni, élni? vagy számítgatva adogatom csak oda Neki magam, félve, hogy kapzsin mindent elvesz s magának tart - ahogy magam tenném talán... pedig Ő sosem magának gyűjtöget - valami többet ad cserébe észrevétlen. a mérlegem eldobom, nincs többé szükségem rá. ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek - mondogatom magamban, magamnak...