Nem is tudom,

mikor láttam még ilyen szépnek a telet, mint ebben az évszakban. reggelenként az a fehérség ami minden aprócska faágat átfest, meg a hótakaró, a zúzmara a leveleken...
persze, nem annyira kedvelem a reggelenkénti ablakjégtelenítést, meg a csúszós utakat. de mégis, a reggeli munkábaindulás tele van szemet és lelket gyönyörködtető szépséggel, hálára hangoló apróságokkal.
nem mondom, hogy gondtalan vagy harctalan az élet, de a kihívások lehetőségeket rejtenek. az egyedüli módja a növekedésnek pedig nem a megfutamodás. bár az elmúlt napokban nagyon közel jártam hozzá...
a csendben és magányban pedig igazán közel tud Ő jönni...

képek nincsenek. a legszebbeket úgyis a lelkemben őrzöm...