Nem is tudom

hogy van az írással. néha napokig, sőt talán hetekig, hónapokig semmi nem szólal meg ott bent. aztán egyszerre csak előbuggyan valami. egy gondolat, két gondolat, egy pillanatnyi csoda, egy életút, egy megtett kis-nagy szakasz.
nem tudom, mitől lesz valami annyira különleges, hogy egész sorokat vessek papirra. mitől nem lehet megállítani az áradást, mely kényszerít, hogy tollat ragadjak s leírjam az előjövő szavakat. ahogy összeáll a kép s szavakká formálódik lassan át, amint kézzelfoghatóbb formát ölt.
régebb is kérdezgettem magamtól, mi a titka mások csodaszép sorainak, de azóta sem sikerült kiderítenem a versek születésének folyamatát. megfogni azt, fülön ragadni. nem lehet "kikényszeríteni", sem előidézni.
ajándék? ha üzen másoknak is, az...
hogy mások mit találhatnak benne szépet, nem tudom. de azt igen, hogy bennem visszacseng a múlt csodája sokszor s remény támad ha emlékezem. Mert kegyelem, hogy minden lépésem kísérte s Róla szól a sorok közt meghúzódó üzenet is...

u.i. elkezdtem külön helyre gyűjteni a már közzétetteket. az összes megírt már rég egybe van... nem is gondoltam volna, hogy ennyit írogattam...