Este a télben

nyugodt, békés, fehér este. mintha a világon más sem lenne, csak hó, csend és lámpafény. a kerítést már reggel megcsodáltam: a drótszálakra rakódott hókupacok ott sorakoztak pazar látványt nyújtva. a csatorna jégcsapjai is figyelemre méltók, bár inkább a rárakódott hótömeg vastagsága (vagy inkább magassága?) vonta a tekintetem. hósúly alatt meghajlott derék fenyők nyúlnak az utca fölé. mesebeli látványt idéz a kép s ha a latyakot kiszűri szemem, néhány pillanatig legalább szárnyalni kezdek, s legszívesebben előkapnám a gépet. egy pillanat csak s rájövök a valóságra, hogy gép nincs nálam, meg hogy este van, már igencsak késő s én hazafele tartok, négy keréken, csak a pillanat varázsa ragadott magával, mert rég volt a reggel s napközben nem futotta csodálkozásra, csak sokminden egyébre, s mire ráeszméltem, hogy jéte, már hány az óra, kint feketeségbe burkolódzott minden újra. a hó meg szállingózik, s fehérbe öltözteti a világot, mint az ég fele nyúló ágkarokat. majd lassan belealszom a csendes képbe s arról álmodom, hogy holnap majd talán nem kell újra munkába mennem...