Péntek van

jó ha az ember felvértezi magát hosszú várakozásra meg egyebekre, különben nem érheti kellemes meglepetés. ugyanis egy hivatalos papír alóírására kellett elfáradnom s a tegnapi sikertelenség után (a villamos abban a megállóban ragadt, ahol felszálltam rá) ma egy órát el is kérezkedtem, hogy nehogy ne legyen elég az ebédszünet a műveletre. és lám, lám, hamar megjártam. sikeresen.
megemlítendő a kapus vagy őr bácsi, aki lejött a magasból a lépcsőkön, hogy ne én kelljen felmenjek és kiderítsem, hogy házszámot tévesztettem. azaz bejáratot. igazán kedves volt, meg is lepett, alaposan. a következő bácsika már elég kedvetlenül világosított fel, hogy most sem jó helyen vagyok s az új útbaigazítás alapján elég meglepetten kereshettem odabent a nemlétező lépcsőt. na de végül megtaláltam a nénikét, akivel inkább nem vitatkoztam arról, hogy falu vagy város, kifizettem az összeget (itt meg az volt a baj, hogy nem volt apróm, pedig neki a fiókban lapult nem is kevés), és aztán - tényleg rekordidő alatt - a táskámba süllyeszthettem a papirosokat.
valamivel később meg kellemes érzésekkel nyugtáztam, hogy nem hullt a hó még, csak az eső tükröződik olyan furcsán a kocsin az ablak előtt a sok jóindulattal fénynek nevezhető szürkeségben.
az elmúlt napokban megénekelt sárga levélke leköltözött a faágról. ha nem esett volna ennyit és nem szégyeltem volna, szedtem volna elég levelet egy friss rózsacsokorhoz. de elmaradt most, az őszi képeslapokkal együtt.
és így, a nap végéhez közeledve azt mondom, hogy rég nem láttam ekkora csodának az életet. úgy általában. s a körülölelő, védő karok is megcsillantak körülöttem...