Úton

hát az úgy volt, hogy ki akartam használni az alkalmat a hosszabb úton való vezetéshez (amiért csak úgy mellékesen megjegyzem nem annyira lelkesedem) és hát (még jó, hogy nem egyedül) nekiindultunk. az autókámmal. ment is minden rendben, ameddig az aradi vonatsínekhez nem értünk. az út minőségéről azon a ponton inkább nem nyilatkozom, úgyhogy szépen levittem az amúgy sem szédületes sebességemet, és megakadt a szemem a frissen kigyúló piros lámpán. ezt sem láttam még égni csak inditáskor, így hát nem csoda, ha a pánik kerülgetett. ugyanis menyegzőbe igyekeztem - volna. csakhogy - tán a válságra hivatkozva - a kocsim úgy gondolta, jó lesz takarékoskodni az árammal is, így szépen csendesen eszembe juttatta, hogy akuja is van az autónak.
mit volt mit tenni, autószerelő tanácsával visszaindultunk. eleinte a piros égő elaludt, de aztán csak meggyúlt, meg megint elaludt, meg meggyúlt. végül már nem aludt el. mikor már közeledtünk a városhoz, már érezni lehetett, hogy csak forró levegő özönlik befele, a város utcáin már alig sikerült jelezni, szóval nagyon szurkoltunk, hogy hazáig kibírja. és kibírta...
indultunk is vissza nyomban, de képeket erről majd máskor. most túl fáradt vagyok ehhez, meg a csuklóm is fáj. úgyhogy a napokban lesz alkalmam sétálni többet, meg a rózsákban meg egyebekben gyönyörködni, amire nem igazán futja máskor...