Ő és én...

Befordult a busz. A könyvet összecsuktam, belecsúsztattam a reklámszatyorba. Még egy sarok és végállomáshoz érkezünk. Minden reggel a megszokott útvonal. Már néznem sem kell, hol vagyunk, tudom a könyv soraiba mélyedve is, melyik sarkon fordultunk be utoljára. Egy pillantás ki – s szemem megakad egy villanásra az épületen. Elmentem már erre annyiszor. Régi, ismerős falak. Mégis, most megfog a szépsége. Szemem megpihen egy pillanatra az építész tervének megvalósításán, a színek harmóniáján. De kár, hogy másik, szürke épület takarja csodáját s csak ritkán látom meg szépségét. Mennyi értéket takar így el szürke, szokott, monoton zsúfoltság...
S eszembe jut a reggel. Az ima, a vágy, hogy ma többet lássak meg Istenből. S egy pillanat csak, jön a felismerés – bennem is takarja valami az Isten szépségét! De rég csodálkoztam már rá őszintén!
Keresem a fát, amit ki kell vágnom. A tákolmányt, amit le kell rombolnom.
Ragyogjon dicsőséged, Istenem!

... ... ...

Szürkület szállt le. Beértünk a hegyek közé. Az elhagyatott út egyre feketébb lett. A célt tudtuk, az utat nem ismertük. Csak rémlett valami balra fordulás. Itt lenne talán. S mentünk tovább. Fáradtan, a munkanap után. Jó lesz kicsit kikapcsolódni, friss levegőt szívni s talán megpillantani a Retyezát csúcsát is. Majd holnap. De addig egy kis zötyögés még. Furcsa egy út ez. A betonlapok között magasra nőtt a gaz. A reflektorfényben ijesztő sziklák árnya bújkált. Hideg, szeles, szemerkélős idő volt.
Ha ezek a kövek leindulnának – gondoltam magamban s a mihamarabbi megérkezés reményében kémleltem a kanyargó utat. Megálltunk. Már addig is láttam lezuhant kőgörgeteg maradványait, de ott, az, mindegyiket meghaladta. A szikladarabot tíz ember sem mozdíthatta volna el s a kocsi is csak üggyel-bajjal, nagy vigyázva tudta kikerülni. Mikor eshetett le? Talán csak nem mostanában? És járt itt akkor valaki? Az út kísérteties. Mentünk tovább. Egy keveset. Újabb megálló. Újabb szikladarab. Vajon tovább lehet-e menni még? Próbálkoztunk tovább. Bennem dübörögtek a kövek, a lezúduló hegyoldal. A kérdéseim, a hogyan-s-mikéntek keveréke belevegyült a lehullt sziklák közé. Eltévedtünk. Az út ott már járhatatlan volt. Vissza kellett fordulnunk.
De jó, hogy valaki a hegyoldalt helyben tartotta! A köveket akkor nem morzsolta szét! Micsoda hatalom! Mekkora erő! S a betonrengetegben naggyá nőtt ember bennem apróvá töpörödött a Mindenható Isten előtt. Ott, az eltévesztett, sötét kanyarok között aggódó kérdéseim eltűntek a feketeségben. Ha ez az Isten az Atyám, mi szükség van a kérdőjeleimre?