A hazafele

út messze nem volt olyan sima és se egyszerű, mint a munkába vezető. és ez elsősorban nem a gödrök miatt, bár azok közül néhányat megjártam. a gondosan kitervelt hazafele vezető útvonalat nyomban átterveztem, amint képes voltam máson is gondolkodni, mint a történteken. nah szóval: aki teheti ne a nagyvárosban kocsikázzon. rossz ötlet, mert én nem tehetem. aki teheti, ne a nagy forgalomban tegye. ez se jön be. nah szóval, vannak olyan (nem is tudom, hogy minősítsem, inkább sehogy) sofőrök, akik azértis avagy azértse csinálják azt, amit kell. "hála" ezeknek meg egy-két "ügyes" hölgynek tényleg csak hajszálakon múlott, hogy a kocsim alja és oldala nem lett lesúrolva. még jó, hogy nem egyedül voltam a kocsiban!!! de inkább nem részletezem. elég azt a következtetést levonnom, hogy tutibizti, ezentúl azon a bizonyos utcán végig nem megyek.
és rájöttem, hogy mégsem vagyok olyan békés teremtés, mint amilyennek ismertem magamat, mert igencsak mondogattam ( magamnak), hogy "bácsika, nem látod, hogy..." meg "bácsika, miért mászol be elém" meg egyebek. szóval csigavér...
mikor végre megérkeztem haza, nagyon bizonytalan voltam abban, hogy holnap még nekiindulok-e újra...

u.i. de azért vannak rendesek is, akik nem dudálnak, nem másznak be, találkoztam velük is, de annyi nem ilyen volt a mai útvonalamon, hogy kell egy kis idő, míg lecsillapszom, azt hiszem...