Kellenek néha

azok az emberek, helyzetek, amelyek kihoznak a sodrunkból. na nem túl nagyon... na csak azért, hogy kiderüljön, mi is rejtőzik bennünk... valahogy szembesitenek ezek a helyzetek önmagunkkal... mert:
"egy mézesüvegből, ha összetörik is, édes méz folyik, nem csökkenti tehát a felelősségünket az, hogy mit váltott ki belőlünk az adott helyzet vagy valakinek az indulata. sőt inkább növeli, súlyosbitja, mert lám, ezt lehetett kihozni belőlünk. és ha ezt váltotta ki, akkor lehet, hogy a mi reakciónk a másikból is hasonló reakciót vált ki, és igy gyűrűzik tovább a bűnáradat. olyan ez, mint a lavina: elindul a hegytetőről egy kis hógolyó, és útja során egyre több hó tapad hozzá, mig a végén hatalmas görgeteggé nő, amely fákat szakit ki tövestől, házakat dönt romba, embereket temet el élve, és nincs, aki megállitsa." (Cseri Kálmán)

mert hát ma az történt, hogy majdnem odamondtam egyik ismeretlen kolléganőnek. hogy figyelmesebben végezze a dolgát. mert nekem is van elég. és nincs kedvem a megoldott dolgokat újra ellenőrizni miatta... a telefont felkapni nem volt ötletem, még jó... s mire angolul megfogalmaztam a mondókámat, kicsit le is csillapodtam. na meg a szerkentyű sem fogadta a szöveget. először. mert másodjára már igen. ugyanazt... pedig egész civilizáltan fogalmaztam. pliiiiiiz-zel... (csak hát odakerült a végére a felkiáltójel - legalábbis először biztos... meg a köszönöm lemaradt, nem tartozott a protokolhoz...) hát igen... ez is belefért a mába...

mennem kellene mézet gyűjteni...