Hálaadás

Egy verset olvastam évekkel ezelőtt, ez jár a fejemben néhány napja, nagyon ráillik az életemre...


Imádság (dal az életért)

Istenem, Uram,
hogyan köszönjem meg neked újból az életet?
Hogyan köszönjem segítségedet a nehézségekben,
a sokszori gyógyulást?
Amikor mások már legyintettek,
már-már elõre örültek bajomon,
Te nem engedted, hogy igazuk legyen.
Amikor hozzád kiáltottam,
Te idõben meghallgattál,
s egy perccel sem érkeztél késõbb, mint ahogy kellett.
Sosem dobtál oda, gyermekedet, a sorsnak prédaként.
Hogyan lehetnék eléggé hálás neked, Istenem?

Ha neved kimondom, betöltöd szobám, szívem, gondolatom, emlékem.
Benned élek, ha neved kimondom.
Isten!
Istenem!
Nagyon szeretlek, tudod, Uram!

Mindenkinek dicsérni kellene Istent.
Hát dicsérjük!
Mi jobbat tehetnénk?
Teljen meg a szívünk-szánk dicséretével!

Jó az Úr! Szeret az Isten minket.
Ha haragszik is, értünk, nem ellenünk.
Ha fegyelme meg is szomorít estére,
reggelre derûjét önti ránk.
Szemét le nem veszi lényünkrõl,
kezével távol tartja az elkeseredést,
a szívet átjárja szerelmének melege.
Jelenlétének biztonsága többet ér
az emberek segítségénél,
még a barátok jóakaratánál is.
Hogyne dicsérnénk?
Hát hogy hallgathatnánk?

Ha szomorú is voltam,
ha nem is értettelek,
ha azt is véltem, elfordulsz tõlem,
nem hagytál magamra, kétségeim között,
hanem nevemen szólítottál, megvigasztaltál és átjárt örömöd.
S ahogy most emlékszem, átjár örömöd újra.
S mert jó vagy, nem lehet betelni veled, Istenem.

Lássátok meg az Istent mind!

Daloljunk neki!