EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT

Jónéhány évvel ezelõtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdõdött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a gyõzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jónéhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyzõ hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézõk felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott gyõzelem . Az életben sokkal fontosabb másokat gyõzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.